Kevesen tettek többet Menczer Gusztávnál azért, hogy a Gulag rémtettei ne merüljenek feledésbe. A 2011-ben elhunyt egykori fogoly kilenc évet „töltött” a hírhedt Kolimán, 1989-ben megalapította a Szovjetunióban volt magyar Politikai Rabok és Kényszermunkások Szervezetét (SZORAKÉSZ), amelynek haláláig elnöke volt. Stefka István még 2001-ben készített vele interjút. " />

„Egy háborúnak akkor van vége, amikor az elpusztultakat el lehet siratni”

Kevesen tettek többet Menczer Gusztávnál azért, hogy a Gulág rémtettei ne merüljenek feledésbe. A 2011-ben elhunyt egykori fogoly kilenc évet „töltött” a hírhedt Kolimán, 1989-ben megalapította a Szovjetunióban volt magyar Politikai Rabok és Kényszermunkások Szervezetét (SZORAKÉSZ), amelynek haláláig elnöke volt. Stefka István még 2001-ben készített vele interjút.

Stefka István: Toma András volt magyar hadifogoly megtalálása egy szovjet elmegyógyintézetben ismét felrázta a magyar társadalmat, s a figyelem középpontjába került a kérdés: vajon mi történhetett a több százezer eltűnt magyar fogollyal, élnek-e még volt rabok Oroszország területén? Mi a helyzet valójában?
Menczer Gusztáv: Amikor 1991-ben megkezdődött a személyi kárpótlási törvény előkészítése, már két éve gyűjtöttük azoknak a névsorát, akik a második világháború idején, illetve azt követően a Szovjetunióban hadifogolyként vagy kényszermunkásként dolgoztak. Az elbíráláshoz tudni kellett, hogy ki volt hadifogoly, kik voltak azok, akiket civilként hurcoltak el az országból, avagy a szovjet hadbíróságok politikai elítéltjeiként kerültek a Gulág táboraiba, netán halálra ítélték őket.

Toma András és a Szózat:

SI: Hogyan bukkantak a nyomukra?
MG: A Külügyminisztérium és a moszkvai főkonzul, Fábián Pál segítségével bejutottunk a Szovjetunió különleges levéltárába. Több mint hatmillió személy anyagát tárolták itt. A miniszterelnök úr [Antall József – a szerk.] és a külügyminiszter [Jeszenszky Géza] engem és Stark Tamás történészt bízta meg azzal, hogy Moszkvában járjunk utána az ügynek, próbáljuk megszerezni azoknak a nevét, akik a Szovjetunió területén meghaltak. Időközben megjelent egy orosz történész publikációja egy szovjet lapban, ahol írt az élőkről és a holtakról, de a számadatokat túl kevésnek tartottuk.

SI: Mit írt pontosan?
MG: Azt, hogy Magyarországra ötszáznegyvenötezer volt magyar fogoly tért vissza. Természetesen nekünk is voltak adataink. Ezek összevetéséből kiderült, hogy nagy a különbség a hazatértek és a hiányzók száma között.

Csaknem háromszázezer ember hiányzott az országból.

Ki tért haza, és ki nem? / Forrás: Fortepan.hu

Ki tért haza, és ki nem? / Forrás: Fortepan.hu

SI: Hová tűnt ez a rengeteg ember?
MG: Az orosz történész annyit közölt, hogy a szovjet lágerekből ötszáznegyvenötezer embert hazaengedtek, de négyszázezernél kevesebb magyar gulágos érkezett haza. Ez hivatalos adat.

A publikációban mindössze hatvanezer fogoly pusztulásáról ír a történész, de nem említi a hiányzó háromszázezret. Kiderült, hogy amikor összefogdosták a szovjet katonák a civileket az országban, akkor nem készült névsor.

SI: Útközben meghaltak, lelőtték őket?
MG: Legalább hat olyan gyűjtőtábor volt – például a temesvári vagy a focsani-i –, amelyben tífuszjárvány tombolt. Ezeken a helyeken tízezrek haltak meg és kerültek névtelenül a tömegsírokba, mivel nem vezettek róluk nyilvántartást. Csak mikor a „végső” állomáshelyre, a lágerbe megérkeztek az emberek, akkor állítottak ki nekik személyi adatlapokat. De a fogságba esés, az elhurcolás és a koncentrációs táborba kerülés időpontja között olykor hónapok teltek el.

Propaganda a vidáman épülő új városokról /Forrás: Gulag.eu

Propaganda a vidáman épülő új városokról /Forrás: Gulag.eu

SI: A temesvári táborról nem igen lehetett eddig hallani.
MG: Nem. Pedig adataink szerint csaknem harmincezer magyar ember halt meg itt, mind meszesgödörbe kerültek.

SI: Végül is hány magyar került lágerekbe?
MG: A mai kutatások szerint több mint 750 ezer, de lehet, hogy még több. Legalább háromszázezer magyar elpusztult betegségben, belehalt sebesülésébe, az éhezésbe vagy megfagyott.

Ez nem „kis holokauszt” volt, hanem amazzal azonos mértékű! A huszadik századra két nagy diktatúra nyomta rá a bélyegét: az egyik a nemzetiszocialista, a másik a nemzetközi szocialista diktatúra. Módszereikben és cselekedeteikben lényegében azonosak voltak.

1939 augusztusában, amikor megkötötték a Molotov–Ribbentrop-paktumot, a titkos záradékban többek között arról is szó volt, hogy a német és a szovjet állambiztonsági szervek szorosabbra fűzik a kapcsolatukat. Két-két küldöttség látogatta meg egymást, és tanulmányozta azokat a módszereket, amelyeket alkalmaztak az „ellenséges” elemekkel szemben.

SI: Hányan tekinthetők politikai foglyoknak az elhurcoltak közül? Vagy a kivétel a ritka?
MG: A szovjet katonai hatóságok koncepciós ítéleteinek kilencven százalékát Magyarországon bűncselekmény hiányában hozták meg. Az összes per három-négy százalékában valójában köztörvényes bűncselekmények miatt ítélkeztek, mégis politikai okból hozták meg az ítéletet Ezek az emberek a szovjet katonai főügyészségtől nem kaptak felmentő határozatot. Pedig ezek az esetek sem a klasszikus bűncselekmények fajtájához tartoznak, mivel megtörtént, hogy zabrálás vagy nőkkel való erőszakoskodás közben érték tetten a szovjet katonákat, akiket a magyar lakosság önvédelemből vagy más indíték alapján megölt. Az önvédelem jogosságát itt természetesen nem vették figyelembe, mert bárki bármiért lépett fel a megszálló Vörös Hadsereg ellen, annak tettét politikai bűncselekménynek minősítették.

SI: Ötvenhat évvel a második világháború után lezártnak tekinthetjük az elhurcolt, a Szovjetunióban elhunyt magyarok ügyét?
MG: Egy háborúnak akkor van vége, amikor az elpusztultakat el lehet siratni.

Kiemelt kép: MTI, Illyés Tibor



Megosztás
Elrejt