A Gulág-táborok legvisszataszítóbb jelenségei közé tartozik az északi- és a szibériai táborokból való szökésekkel összefüggő kannibalizmus. "/>

Kannibalizmus a Gulágon

A Gulág-táborok legvisszataszítóbb jelenségei közé tartozik az északi- és a szibériai táborokból való szökésekkel összefüggő kannibalizmus.

A szökést megszervezők általában köztörvényes banditák voltak, akik beszerveztek egy-egy hiszékeny zsebtolvajt vagy politikai rabot, ő kapta a „hús” vagy az „éléstár” szerepét.

A szökés után először a magukkal vitt élelmiszert fogyasztották el, majd amikor az elfogyott, a húsnak szánt harmadikat meggyilkolták, feltrancsírozták, majd az út további részében megették.

Adorján Sándor (egykori rab) A halál árnyékában című visszaemlékezésében (itt az egész mű elolvasható) hasonló esetről írt: „Az egyik álmos, várakozással teljes délutánon hirtelen az egész tábor felbolydult. Futkosó fegyőrök zavartak mindenkit ki az udvarra. A kapunál – idegen őrök között – egy szakállas képű, rongyos ruhás rab ácsorgott az összeterelt, érdeklődők gyűrűjében. Mikor aztán már láthatóan mindenki jelen volt, a szakállas – az őrparancsnok intésére – a lábánál heverő zsákba nyúlt, onnan egy szőrös emberfejet húzott ki, a hajánál fogva felemelte, hogy mindenki jól láthassa, s lassan, fáradt hangon elkezdett beszélni. Színtelen hangja megtört, benne csengett a nagy „minden mindegy”. Elmondta, hogyan szöktek meg együtt a barátjával, a fej gazdájával. Az üldözők elől a járatlan tajgába vették be magukat, ahol rájuk szakadt előbb az ősz, majd a tél. Tavasszal majd tovább mennek, reménykedtek. Csináltak egy föld alatti kunyhót, és amíg az igazi, zimankós tél be nem köszöntött, csak megvoltak valahogy. Remélték, hogy majdcsak sikerül valamit fogniuk különböző csapdákkal, de a szerencse láthatóan ellenük szegődött, és a csapdáikat mindig üresen találták. Végül beköszöntöttek az éhezés napjai…

– Már három napja éheztünk, vagy lehet, hogy több volt – folytatta – mikor éjjel váratlanul felriadtam. A maró éhség nem hagyott nyugodni.

Mind többször és többször villant az agyamba, hogy Miska - mutatott a fejre - talán meg akar ölni, hogy tőlem megszabaduljon, vagy hogy meg is egyen. Talán egyikőnk úgy ki tudná húzni tavaszig... Miért ne én? - vetődött az agyamban a gondolat...

Váratlanul, mintha Miska megmozdult volna, felugrottam… Ő is ébren volt, felugrott… Én a fejszét, ő meg az ásót kapta fel és megindult köztünk a harc életre-halálra… Én gyorsabb voltam…”



Megosztás
Elrejt