Kevesen tettek többet Menczer Gusztávnál azért, hogy a Gulág rémtettei ne merüljenek feledésbe. A 2011-ben elhunyt egykori fogoly kilenc évet „töltött” a hírhedt Kolimán, 1989-ben megalapította a Szovjetunióban volt magyar Politikai Rabok és Kényszermunkások Szervezetét (SZORAKÉSZ), amelynek haláláig elnöke volt. Stefka István még 2001-ben készített vele interjút.

Stefka István: Toma András volt magyar hadifogoly megtalálása egy szovjet elmegyógyintézetben ismét felrázta a magyar társadalmat, s a figyelem középpontjába került a kérdés: vajon mi történhetett a több százezer eltűnt magyar fogollyal, élnek-e még volt rabok Oroszország területén? Mi a helyzet valójában?
Menczer Gusztáv: Amikor 1991-ben megkezdődött a személyi kárpótlási törvény előkészítése, már két éve gyűjtöttük azoknak a névsorát, akik a második világháború idején, illetve azt követően a Szovjetunióban hadifogolyként vagy kényszermunkásként dolgoztak. Az elbíráláshoz tudni kellett, hogy ki volt hadifogoly, kik voltak azok, akiket civilként hurcoltak el az országból, avagy a szovjet hadbíróságok politikai elítéltjeiként kerültek a Gulág táboraiba, netán halálra ítélték őket.

Toma András és a Szózat:

SI: Hogyan bukkantak a nyomukra?
MG: A Külügyminisztérium és a moszkvai főkonzul, Fábián Pál segítségével bejutottunk a Szovjetunió különleges levéltárába. Több mint hatmillió személy anyagát tárolták itt. A miniszterelnök úr [Antall József – a szerk.] és a külügyminiszter [Jeszenszky Géza] engem és Stark Tamás történészt bízta meg azzal, hogy Moszkvában járjunk utána az ügynek, próbáljuk megszerezni azoknak a nevét, akik a Szovjetunió területén meghaltak. Időközben megjelent egy orosz történész publikációja egy szovjet lapban, ahol írt az élőkről és a holtakról, de a számadatokat túl kevésnek tartottuk.

SI: Mit írt pontosan?
MG: Azt, hogy Magyarországra ötszáznegyvenötezer volt magyar fogoly tért vissza. Természetesen nekünk is voltak adataink. Ezek összevetéséből kiderült, hogy nagy a különbség a hazatértek és a hiányzók száma között. [blockquote text=’Csaknem háromszázezer ember hiányzott az országból.’ text_color=” width=” line_height=’undefined’ background_color=” border_color=” show_quote_icon=’yes’ quote_icon_color=”]

Ki tért haza, és ki nem? / Forrás: Fortepan.hu

Ki tért haza, és ki nem? / Forrás: Fortepan.hu

SI: Hová tűnt ez a rengeteg ember?
MG: Az orosz történész annyit közölt, hogy a szovjet lágerekből ötszáznegyvenötezer embert hazaengedtek, de négyszázezernél kevesebb magyar gulágos érkezett haza. Ez hivatalos adat.

[blockquote text=’A publikációban mindössze hatvanezer fogoly pusztulásáról ír a történész, de nem említi a hiányzó háromszázezret. Kiderült, hogy amikor összefogdosták a szovjet katonák a civileket az országban, akkor nem készült névsor.’ text_color=” width=” line_height=’undefined’ background_color=” border_color=” show_quote_icon=’no’ quote_icon_color=”]

SI: Útközben meghaltak, lelőtték őket?
MG: Legalább hat olyan gyűjtőtábor volt – például a temesvári vagy a focsani-i –, amelyben tífuszjárvány tombolt. Ezeken a helyeken tízezrek haltak meg és kerültek névtelenül a tömegsírokba, mivel nem vezettek róluk nyilvántartást. Csak mikor a „végső” állomáshelyre, a lágerbe megérkeztek az emberek, akkor állítottak ki nekik személyi adatlapokat. De a fogságba esés, az elhurcolás és a koncentrációs táborba kerülés időpontja között olykor hónapok teltek el.

Propaganda a vidáman épülő új városokról /Forrás: Gulag.eu

Propaganda a vidáman épülő új városokról /Forrás: Gulag.eu

SI: A temesvári táborról nem igen lehetett eddig hallani.
MG: Nem. Pedig adataink szerint csaknem harmincezer magyar ember halt meg itt, mind meszesgödörbe kerültek.

SI: Végül is hány magyar került lágerekbe?
MG: A mai kutatások szerint több mint 750 ezer, de lehet, hogy még több. Legalább háromszázezer magyar elpusztult betegségben, belehalt sebesülésébe, az éhezésbe vagy megfagyott.

[blockquote text=’Ez nem „kis holokauszt” volt, hanem amazzal azonos mértékű! A huszadik századra két nagy diktatúra nyomta rá a bélyegét: az egyik a nemzetiszocialista, a másik a nemzetközi szocialista diktatúra. Módszereikben és cselekedeteikben lényegében azonosak voltak. ‘ text_color=” width=” line_height=’undefined’ background_color=” border_color=” show_quote_icon=’no’ quote_icon_color=”]

1939 augusztusában, amikor megkötötték a Molotov–Ribbentrop-paktumot, a titkos záradékban többek között arról is szó volt, hogy a német és a szovjet állambiztonsági szervek szorosabbra fűzik a kapcsolatukat. Két-két küldöttség látogatta meg egymást, és tanulmányozta azokat a módszereket, amelyeket alkalmaztak az „ellenséges” elemekkel szemben.

SI: Hányan tekinthetők politikai foglyoknak az elhurcoltak közül? Vagy a kivétel a ritka?
MG: A szovjet katonai hatóságok koncepciós ítéleteinek kilencven százalékát Magyarországon bűncselekmény hiányában hozták meg. Az összes per három-négy százalékában valójában köztörvényes bűncselekmények miatt ítélkeztek, mégis politikai okból hozták meg az ítéletet Ezek az emberek a szovjet katonai főügyészségtől nem kaptak felmentő határozatot. Pedig ezek az esetek sem a klasszikus bűncselekmények fajtájához tartoznak, mivel megtörtént, hogy zabrálás vagy nőkkel való erőszakoskodás közben érték tetten a szovjet katonákat, akiket a magyar lakosság önvédelemből vagy más indíték alapján megölt. Az önvédelem jogosságát itt természetesen nem vették figyelembe, mert bárki bármiért lépett fel a megszálló Vörös Hadsereg ellen, annak tettét politikai bűncselekménynek minősítették.

SI: Ötvenhat évvel a második világháború után lezártnak tekinthetjük az elhurcolt, a Szovjetunióban elhunyt magyarok ügyét?
MG: Egy háborúnak akkor van vége, amikor az elpusztultakat el lehet siratni.

Kiemelt kép: MTI, Illyés Tibor