Minket, magyarokat talán a még tragikusabban érint a gulág–haláltáborok máig hatoló valósága, mint más népeket itt Közép-Európában. 'Arányosított' emberveszteségünk a második világháborúban a negyedik legnagyobb volt a világon, lakosságunk 6,2 százaléka pusztult el. Lengyelország, a Szovjetunió és Németország mögött következett hazánk, és Trianon csonkítását hozzáadva, ezek a statisztikai adatok drámaiak.
A hosszú évtizedek távlatából mára kezd elhomályosulni mekkora szenvedést jelentett a Gulág az emberiség 20.századi történelmében. A szovjet rendszer az 1990-es évek végéig gondosan elzárt minden dokumentumot, ’tabusította a témát’.
Toma András (Újfehértó, 1925. december 5. – Nyíregyháza, 2004. március 30.) akaratán kívül vált ismertté. A magyar katona, volt hadifogoly, négyéves korában elvesztette édesanyját, majd 1944-ben besorozták az I. magyar hadseregbe, amellyel a Felvidéken átvonulva, Auschwitz és Krakkó környékére ment. Itt esett hadifogságba 1945. január 11-én. A húszéves katonát Ukrajnán és Fehéroroszországon keresztül szállították a mai Szentpétervár közelében lévő bokszitogorszki táborba. Amikor megbetegedett, innen a mintegy ezer kilométerre keletre található bisztrjagi lágerbe szállították. Tábori kórházba került, ahonnan 1947 januárjában beutalták a kotyelnyicsi elmegyógyintézetbe.
