„A nácizmus áldozataival sokkal többet foglalkoznak, mint velünk” – mondta jó néhány évvel ezelőtt Pintérné Rohr Magdolna Stefka Istvánnak, és az az igazság, hogy e téren máig sem változott meg gyökeresen a helyzet. A Gulág-emlékév ellenére sem. Rohr Magdolna még kislány volt, amikor szabályosan elrabolták, és hosszú éveket töltött a Gulágon. Az egyes embereknek megbocsátott, de a szovjet hatalomnak, a kommunista rendszernek soha.
Stefka István: Miért tartóztatták le?
Rohr Magdolna: Az előzményhez tartozik, hogy Marczin Borbála barátnőmmel megismerkedtünk két fiatalemberrel, Herczeg Istvánnal és Tiefenbeck Kornéllal. Herczeg István azonban 1945 nyarán disszidálni akart az országból, de elfogták. Később derült ki, hogy a noteszében benne volt mindhármunk neve és címe. A szovjet katonai elhárítás előtt így állt össze a négyszemélyes „összeesküvő banda” képe, ebből kreálták a kémkedés, a hazaárulás vádját és a szovjetek elleni szervezkedést.
Marczin Borbála és Rohr Magdolna /Forrás: Marczin Borbála
SI: Aztán gyakorlatilag elrabolták a saját lakásából…
RM: A szüleim nem voltak otthon, csak a nagymamám, őket majd nyolc év múlva láttam újra viszont.
SI: Vallatták?
RM: Mindig éjszaka hallgattak ki. Egyébként hurcoltak összevissza.
SI: És mindent aláírt.
RM: Aláírtam, mert nem értettem semmit oroszul.
[blockquote text=’A mottó az volt, hogy ha mindent aláírok, és vége van a kihallgatásnak, akkor hazaengednek.’ text_color=” width=” line_height=’undefined’ background_color=” border_color=” show_quote_icon=’no’ quote_icon_color=”]
SI: Verték?
RM: Csak az elején. Amikor bevittek, egy tiszt a pisztolyával ütötte a fejemet. A tolmács szerint azt mondta: beszélj, mert agyon is lőhetlek, és senki sem tudja meg, hová lettél. Korábban már volt egy szörnyű tapasztalatom, a bevonuló orosz katonák az ostrom alatt megerőszakoltak. Rettegtem tőlük. Talán ez is közrejátszott abban, hogy mindent aláírtam.
SI: Mégsem engedték haza.
RM: A 7. Szovjet Gárdahadsereg katonai törvényszéke 1946. január 31-én tízévi, javító-nevelő munkatáborban letöltendő szabadságvesztésre ítélt bennünket. Ezt úgy tudtuk meg – mivel tolmács nem volt –, hogy kézzel mutatták a tíz évet. Ezután elvittek minket Sopronkőhidára, majd nemsokára, februárban, iszonyú hidegben bevagoníroztak többezrünket, és vittek a Szovjetunióba.
A Gulag Alapítvány megemlékező ünnepsége, a képen Pintér Károlyné Rohr Magdolna, az alapítvány alapítója / Fotó: MTI, Kovács Attila
SI: Hogyan bántak magukkal?
RM: Velem, mint „taknyos” lánnyal jóformán azt csináltak az oroszok, amit akartak. Nagy lavórban adták nekünk az ennivalót – krumplit, káposztát –, és a felnőttek maguk között szétosztották, sokszor én csak a lét láttam. Ellopták a ruháimat, a cipőmet, mezítláb kellett kimennem a földre dolgozni, ahol a gazt kellett kiszednem a krumpli mellől.
SI: Meddig voltak itt?
RM: Néhány hétig, majd bevagoníroztak bennünket, és vittek Szibériába. Másfél hónapig tarthatott az út, tízezer kilométert tettünk meg. Nagyon beteg lettem. Nem is tudom, hogyan kerültem le a vagonról.
SI: Ez már a Gulágon volt?
RM: [blockquote text=’Valójában az egész Szovjetunió egy Gulág volt, koncentrációs táborok egymás után.’ text_color=” width=” line_height=’undefined’ background_color=” border_color=” show_quote_icon=’no’ quote_icon_color=”] Tajset elosztóláger volt, itt külön választották a politikai foglyokat a köztörvényesektől. Én politikai fogoly voltam. Megszámoztak bennünket, nem emberek, számok voltunk. Tajsetből küldték a foglyokat más lágerekbe.
SI: Nőkkel is végeztettek nehéz munkát?
RM: De mennyire! Az útépítéstől kezdve a kőbányászásig mindent csináltunk. Hat és fél méteres fákat termeltünk ki a mocsaras erdőben. A hideg rettenetes volt. Bár körbevette a lágert az erdő, sokszor mégsem volt mivel tüzelnünk. A fakitermelésből mindenki hozott a hónalja alatt egy darab fát, de ha a katonáknak nem volt tüzelnivalójuk, akkor ledobatták a kapu előtt velünk, és mi mentünk a hideg barakkba.
SI: Sokan meghaltak?
RM: Rengetegen. Már útközben is, majd a szibériai fagy szedte az áldozatait. Kétszer adtak ennivalót, reggel kenyeret. Ha a normát teljesítettük, akkor megkaptuk az adagunkat, hetvenöt dekát. Aki a normát nem teljesítette, az negyven dekagramm kenyeret kapott egész napra.
SI: Reménykedett, hogy egyszer hazakerül?
RM: Elvesztettük minden reményünket, de nem volt szabad feladni. Aki úgy látta, hogy nincs tovább, az belehalt. A vége volt a legnehezebb. Zajarszk volt a legutolsó láger. Az Angara túlsó partján dolgoztunk, nem volt még akkor híd. Télen a folyó három méter vastagon befagyott. A síneket lefektették a jégre, és a rabokat úgy szállították át a kőbányába. Az borzasztó volt. Sziklát robbantottunk, bányásztunk, egyik héten éjjel, másik héten nappal. Mindenre használtak bennünket, ugyanúgy, mint a férfiakat. Nem tudnám megmondani, hogy mi tartott életben.
Pokoli idők / Forrás: Gulag.eu
SI: Fiatal lány volt. Nyolc év alatt nem volt szerelem?
RM: Miután elválasztottak bennünket a férfiaktól, nem lehetett szerelemről beszélni, engem a nők nem érdekeltek.
[blockquote text=’A férjemmel az elosztólágerben, Tajsetben, a kórházban találkoztam először, aztán 1953-ig nem láttuk egymást. Abban az időben arra figyeltünk, hogy miként tudunk élelmet szerezni, nem pedig a másik nemre.’ text_color=” width=” line_height=’undefined’ background_color=” border_color=” show_quote_icon=’no’ quote_icon_color=”]
SI: Végül 1953. december 3-án érkezett haza Magyarországra. Miért engedték el?
RM: Meghalt Sztálin. Éppen vasútvonalat építettünk, egy esti számolásnál elkezdtek névsort olvasni – ilyet soha nem tettek, mert mi csak számok voltunk –, furcsa módon német és magyar neveket. Felszólítottak bennünket, hogy szedjük össze a holmijainkat. Mondtuk egymásnak, megint visznek minket egy újabb lágerbe. De bejött egy tiszt, és közölte velünk, hogy hazamegyünk. Nem hittük el, annyiszor becsaptak már bennünket. Másnap azonban nem vittek minket dolgozni, jobb kosztot kezdtünk kapni, más lágerből is hozzánk hozták a nőket. Elkezdtünk reménykedni. A lágerbe végül beállt a szerelvény, és a vonat elindult Lemberg felé.
Sokaknak bánat, még többnek öröm / Fotó:
Seanmunger.com
SI: Onnan mentek tovább?
RM: Azt hittem. Július elején érkeztünk Lembergbe. Boldog voltam, hogy a névnapomra hazajutok. De nem így történt. A más nemzetiségiek tovább utaztak, de Rákosi Mátyás nem akart átvenni bennünket: hat hónapig várakoztunk, amíg – szovjet utasításra – december elejére végleg hazakerülhettünk. Csapnál a szovjetek átadták a gulágosokat a magyaroknak. Csöbörből vödörbe kerültünk. Az ÁVO kezébe kerültünk, huszonkét nőt és ezerötszáz férfit a nyíregyházi Sóstó mellé vittek. Egy hét fogva tartás után egy Ladvánszky nevezetű férfi figyelmeztetett bennünket: Rákosi elvtársnak köszönhetjük, hogy hazajöhettünk, de ne feledjük el:
[blockquote text=’a történtekről egy szót sem beszélhetünk, mert ellenkező esetben ugyanott találhatjuk magunkat, ahol voltunk.’ text_color=” width=” line_height=’undefined’ background_color=” border_color=” show_quote_icon=’no’ quote_icon_color=”]
SI: Ki várta magát otthon?
RM: A későbbi férjem, ő előbb érkezett haza. Mivel az én vonatom késett, két napot várt a Nyugatinál. Aztán hazamentünk. Csöngettünk. A fejemen kendő, a lábamon bakancs, rajtam pufajka. Anyám nyitott ajtót. Én hátrébb húzódtam, a vőlegényem lépett be: köszönt, és megkérdezte anyámtól, hogy mit szólna, ha hazajönne a lánya. Mindkét bátyám fogságban volt, az egyik már hazakerült, a másikat kitelepítették Németországba, rólam meg semmit nem tudott. Azt hitte, meghaltam, misét is mondatott, ezért anyám kérte a számára ismeretlen férfit, hogy hagyják őt békén. Ekkor előléptem. Úgy kellett leültetni, mert majdnem elájult. Percekig sírtunk egymás vállán. Huszonöt éves voltam.
SI: Ha az emberiség elleni bűntetteket nézzük, van-e különbség a nácizmus és a kommunizmus üldözöttei között?
RM: Különbség nincs, de megkülönböztetnek bennünket. A nácizmus áldozataival sokkal többet foglalkoznak, mint velünk. Amíg ők különböző kárpótlást, kártérítést kapnak, mi alig valamit.
[blockquote text=’Bennünket jóformán meg sem említenek, holott több mint százezer magyar szenvedett, pusztult el a Gulág táboraiban.’ text_color=” width=” line_height=’undefined’ background_color=” border_color=” show_quote_icon=’no’ quote_icon_color=”]
SI: Megbocsátott?
RM: Egyes embereknek igen, de a szovjet hatalomnak, a kommunizmusnak nem: tönkretették az életemet.
Az Alapítvány a Gulagokban Elpusztultak Emlékének Megörökítésére alapítója 2007-ben hunyt el. Ezzel a beszélgetéssel emlékezzünk rá.
Címlapfotó: MTI
Hagyj üzenetet